A tejtermelők piacra lépési technikái. Esettanulmány egy Romániai faluról


    Magyarszovát, 2009 Augusztus

     

    A Romániai közepén, az erdélyi Mezőségen fekvő, elöregedő faluban mezőgazdasági tevékenységet gyakorlatilag mindenki folytat. A község (és a falu) területének túlnyomó többsége mezőgazdasági művelés alatt áll, 58%-a szántóföld. Emellett kiterjedt területet képeznek a legelők, és viszonylag kis területet foglalnak el a község erdői. E a jellemzőivel a falu romániai dombvidékek tipikus falvának tekinthető.


    A szocialista rezsim előtt az általánosnak számító paraszti kisgazdaságok mellett a faluban három földesúri gazdaság volt található. Míg a paraszti gazdaságok földjei számos kis parcellára aprózottak voltak, a földesúri gazdaságok viszonylag nagykiterjedésű egybefüggő területekkel rendelkeztek. A kollektivizálás a faluban teljes volt, a felaprózott paraszti földek kerültek a téesz használatába, a földesúri földek az állami gazdaságok földalapjává váltak. A szocialista gazdaság-szerkezet felszámolásával a falu birtokszerkezete gyakorlatilag visszarendeződött a kommunizmus előtti állapotba. Így jelenleg a gazdaságok zömét képező paraszti gazdaságok rendkívül felaprózott földeken működnek. E paraszti földállomány, felaprózottsága miatt, mindmáig nem került piaci forgalomba, felaprózottságuk miatt ugyanis a potenciális vásárlókat jelentő agrárvállalkozók számára használhatatlanok. A vállalkozás-szerűen működő gazdaságok a korábbi földesúri földekből bérelnek jelentős egybefüggő, így gépi művelésre is alkalmas területeket. Egyébként a felaprózott földeken működő paraszti gazdaságok is nagymértékben gépesítettek – e kisgazdaságok jelentős kihasználatlan gépállománnyal rendelkeznek, illetve a vállalkozók gépi művelési szolgáltatásait használják.

     

    A falu gazdaságai két fő típusba sorolhatók, a mezőgazdasági vállalkozók illetve a parasztgazdaságok csoportjába. Leggyakoribbak a paraszti gazdaságok, amelyek nem térnek el a szakirodalomból ismert paraszti gazdaságoktól. Középkorú vagy idős családok működtetik ezeket, külső munkaerő bevonása nélkül, és alapvető vonásuk hogy a család élelemmel való minél változatosabb ellátására, illetve önmaguk újratermelésére törekednek. Jellemző módon igyekeznek valamilyen rendszeres nem mezőgazdasági jövedelemre is szert tenni (valamely családtag minél stabilabb munkaerőpiaci elhelyezkedése révén, amire leginkább a 35 km-re levő Kolozsváron, ingázással nyílik lehetőség), ezt a jövedelmet azonban a paraszti gazdaság fenntartására fordítják (pl. nem kenyeret vesznek a boltban, hanem a szántás díját fizetik ki, kenyeret pedig a saját termésből maguk sütnek). E paraszti gazdaságoknak legfontosabb eleme az 1-3 fejőstehén, amely a legbiztosabb pénzforrást biztosítja számukra.

     

    A parasztgazdaságokat tulajdonképpen két altípusra lehet bontani. A fentiekben bemutatott, önmaga újratermelésére ténylegesen képes típus mellett ugyanis igen gyakoriak azok a gazdaságok, amelyeket idős személyek a család városon élő elszármazottjainak segítségével működtetnek. Ezen esetekben a munkaerő és részben a szükséges pénz ezekből a külső forrásokból származik, amelyek nélkül e gazdaságok működésképtelenek lennének. A városi családtagok így olcsó élelemhez jutnak, a gazdaság pedig fenn tud maradni. E gazdaságok fennmaradásának azonban elengedhetetlen eleme a faluban élő személy, akik nélkül városról működtethetetlenekké válnának.

     

    A paraszti gazdaságok mellett 15-20 mezőgazdasági vállalkozás működik a faluban. Ezek, bár méretük különböző, működésük tekintetében egymáshoz nagymértékben hasonlóaknak bizonyultak. A kisebbek 10-15, a nagyobbak 25-40 fejőstehenet tartanak, kisebb-nagyobb bérelt területen is gazdálkodnak (szántót és legelőt egyaránt bérelnek), 10-50 hektáron. Nagymértékben gépesítettek, a gépesítés és a vegyszerezés eredményeként a szezonális munkaerő-igényük alacsony. Így alkalmazottaik csak a legnagyobbaknak vannak, de általánosan jellemző rájuk a tágabb család tagjainak bevonása (két-három generációé), ezáltal egyes vállalkozások a 6-8 felnőtt munkaerőt is elérik. E gazdaságok további piacról beszerzett inputtényezői a növényvédő vegyszerek és műtrágyák, tápok, vetőmagok. Az input-piaccal a kapcsolatot eladási ügynökök teremtik meg.


    A gabona és takarmánytermesztést tehát kombinálják az állattartással. Pár évvel ezelőtt gabona, sertés, vágómarha és tej eladása képezte a legfontosabb bevételi forrásukat. Ezek közül a piacra lépési nehézségek fokozódása miatt a sertés teljesen visszaszorult, a vágómarha és gabona eladásának kockázata nőtt (a megyében egyetlen vágóhíd sem működik, így az eladásra szánt marhákat nagy távolságra kell szállítaniuk, a felvásárló cég előzetes szerződést nem köt velük). Így jelenleg a gabonát is inkább a fejőstehenek takarmányozására fordítják, és a tejtermelésre koncentrálnak. A tej eladása ezáltal fokozottan fontossá vált, e mezőgazdasági vállalkozások fennmaradásának legfontosabb feltételévé. Gyakorlatilag a tej képezi a szinte egyetlen (de mindenképpen a legfontosabb) kapcsolódást a mezőgazdasági termékek piacához. Így a tej piacra vitele kutatásunk kiemelt részét képezte.


    A tej eladása tehát mind a paraszti gazdaságok, mind a mezőgazdasági vállalkozások legfontosabb terméke. A két gazdaság-típus között lényeges különbség azonban, az eladott tej mennyisége mellett, hogy a tej és a marhatartás által jutnak a termelők a legjelentősebb mezőgazdasági szubvenciókhoz is. A támogatási rendszer differenciált, így a nagytermelők hatványozottan jelentősebb támogatáshoz juthatnak hozzá. A piacra-lépésnek három módját figyelhettük meg, (1) a tejfeldolgozó cégeknek történő közvetlen, egyéni eladást, (2) a tejfeldolgozó cégeknek történő eladást egy szövetkezet-szerű keret segítségével, valamint (3) a fogyasztóknak történő közvetlen eladást.

     

     

    A faluban három nagy tejfeldolgozó cég is jelen van, több begyűjtő-központtal is: egyikük három, másik két tejcsarnokkal, a harmadik pedig eggyel. A több cég jelenléte azonban inkább oligopólium-szerű helyzetet eredményez, mintsem konkurenciát: az áraik egységesek, differenciáltan fizetnek a leadott tejmennyiség függvényében, azaz a nagyobb mennyiséget leadókat jobb árban fizetik. E kedvezőbben fizetett kategóriába a 10-15-nél több fejőstehenet tartó gazdaságok tudnak bekerülni.


    Az átvétel megszervezése egészében a felvásárló cégek által történik: az ők tulajdonukban vannak a hűtőberendezések, amelyeket 4 esetben vállalkozók udvarán kialakított helyiségekben helyeztek el, két esetben közterületen. A hűtőberendezések működtetésében és az átvétel megszervezésében szintén a vállalkozás-szerű gazdaságok valamely családtagját bízzák meg, akik minimál-bér nagyságú fizetésért látják el ezt a feladatot (tej minőségének mérése, a leadott mennyiségek és a fizetés könyvelése). Néhány esetben egy további személy egy-egy utcarész termelőitől a tej közös szállításával van megbízva – leginkább az 1-3 tehenes parasztgazdaságoktól gyűjti be és szállítja szekérrel az átvevő-csarnokig. A minőség javításának, és az eladási ár ezáltali növelésének komoly korlátokat szab ez a rendszer, amelyben az eltérő méretű gazdaságok különböző minőségű teje végül összekeverve kerül eladásra. Egyetlen gazdaság éri el azt a méretet, amelynél a felvásárló egyénileg szállítja el tőle a tejet. Ebből a problémából fakad e tejtermelők egyik legnagyobb kockázata is, hisz egy nagyobb tejtermelő üzem színre lépésével a felvásárló nagyüzemeknek (amelyek mind multinacionális cégek helyi vállalatai) aligha éri meg továbbra is e kis és közepes termelőktől vásárolni. Egy ilyen fejlemény esetén pedig e gazdaságok piachoz kapcsolódásuk legfontosabb módját veszítenék el, még a farmszerűen működők is.


    Sajátos kezdeményezést képez egy szövetkezet-szerű szerveződés. Azért nevezzük szövetkezet „szerű"-nek, mert az értékesítési szövetkezeteknek csak egyes vonásait mutatja: informális társulás, amelynek keretében egy fizetett személy segíti a termelőket a felvásárló céggel való szerződéskötésben (szükséges dokumentumok kiállításában, utazásokban, stb.). Az eladás azonban végső soron ez esetben is egyénileg történik, egyéni szerződések alapján, így e szövetkezet nem javítja tagjai piaci alku-pozícióját, és a termék-minőségre sem gyakorol szelekciós hatást, hisz a fentiekben bemutatott helyzethez hasonlóan, közösen, keverve kerül leadásra a tej. Ennek ellenére ez a kezdeményezés magában hordozza a komolyabb érdekérvényesítés lehetőségét, melyre a térség más településein van példa.


    Harmadik piacra lépési formát a fogyasztóknak történő közvetlen eladás képez. Ez részben a hagyományos módon történik, friss tej és házilag előállítható tejtermékek falun belüli eladásával, részben a legközelebbi városban, Kolozsváron. A nagyobb mennyiséget az utóbbi, városi piacon tudják eladni. A városra történő közvetlen eladás nem a szervezett piac révén történik, hanem viszonylag stabil hálózatot képező informális csatornák révén. Ezek a hálózatok leggyakrabban a városra ingázó családtagok munkahelyi kapcsolatai keretében szerveződnek, melyek révén a városi fogyasztók heti néhány alkalommal az üzleti tejnél olcsóbban jutnak friss, feldolgozatlan tejhez. A tej piacra vivésének ezen informális módjához hozzá kell fűznünk két további megjegyzést. Egyrészt azt, hogy ezek az értékesítési csatornák, bár jelentőségük közelmúltbeli növekedésével kerültek a figyelem központjába, mint az informális gazdaságban létező minták nem újak, hanem a 80-as évek szocialista hiánygazdaságának a termékei. Másik észrevételünk az, hogy a vásárlók ezekbe való bekapcsolódásának a motivációi között a termelő segítése, illetve biotermékek előnyben részesítése alig jelenik meg. E helyett a kedvezőbb ár, illetve a gyakran elsőgenerációs városlakók faluról hozott étkezési szokásai a meghatározóak.


    A piacra lépés e módozatainak dinamikáját illetően az utóbbi két forma jelentőségének a növekedése figyelhető meg.

    © 2015 Your Company. All Rights Reserved. Designed By JoomShaper

    Please publish modules in offcanvas position.